Ünnepi szentmisével emlékezett meg államalapító Szent István királyról a Prágai Magyar Katolikus Plébánia augusztus 23-án, a prágai Szent Henrik-templomban. Az idei ünnep különleges kegyelmi ajándékot is tartogatott: a közösség megőrzésre megkapta Szent István király, Boldog Gizella és Szent Imre herceg csontereklyéit, amelyek ezentúl a templomban kapnak méltó helyet.

A prágai magyar katolikus közösség 2017-ben nyerte el személyi plébániai rangját, és azóta a Csehország különböző részein élő magyar katolikusok lelki otthonává vált. A magyar nyelvű szentmiséket 2016 óta a történelmi belvárosban található Szent Henrik-templomban ünneplik. Különös történelmi és lelki összefüggés, hogy a templom védőszentje, Szent Henrik császár Boldog Gizella testvére, vagyis Szent István király sógora volt. Az ereklyék befogadásával mintegy ezer év távlatából ismét „találkozik” egymással ez a szent család a prágai magyar közösség templomában.

Az ünnepi szentmisét Balga Zoltán, a Prágai Magyar Katolikus Plébánia plébánosa mutatta be. Homíliájában a régi magyar egyházi ének szavait idézte: „Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga?” A prédikáció központi gondolata az volt, hogy Szent István nem csupán történelmi személyiség, hanem ma is élő példakép és közbenjáró. A plébános hangsúlyozta: Szent István mellettünk van közbenjáróként, előttünk áll példaképként, és arra hív bennünket, hogy személyes életünket, családjainkat és közösségeinket Krisztusra, az örök sziklára építsük. Külön kitért arra is, hogy az ereklyék befogadása nem csupán megtiszteltetés, hanem feladat is. Nem elegendő méltó helyet készíteni számukra a templomban; a közösségnek magának kell olyan lelki otthonná válnia, amelyben Szent István, Boldog Gizella és Szent Imre öröksége tovább él a hit megélésében és továbbadásában.

Az ereklyéket Kovács Gábor, a Kárpát-medencei Vitézi Rend és a Szent György Lovagrend tagja adta át a közösségnek. A becses relikviák Tóthpál Tamás hagyatékából származnak. A plébánia köszönetét fejezte ki az adományozónak és családjának a nagylelkű felajánlásért, biztosítva őket arról, hogy az ereklyéket méltó módon őrzik, és imádságos tisztelettel veszik körül.

Szent István ünnepéhez kapcsolódva, hagyományteremtő szándékkal első alkalommal adták át a „Szent István örökségéért” elnevezésű elismerést. A kitüntetést Kocsis László vehette át a prágai magyar katolikus lelkipásztori élet újjászervezéséért végzett munkájáért, a magyar közösség több évtizedes hűséges szolgálatáért, Esterházy János szellemi örökségének ápolásáért, valamint a keresztény és magyar értékek szolgálatában végzett áldozatos tevékenységéért.

Az ünnepi szentmisén jelen volt Csitári-Rákóczy Gábor Andor, Magyarország prágai nagykövetségének ügyvivője is.

A liturgia végén megáldották az új kenyeret, amelyet a hívek a plébánia kertjében rendezett szeretetvendégségen közösen szegtek meg. Az ünnepi együttlét ismét alkalmat adott arra, hogy a Csehország különböző részeiből érkezett magyarok találkozzanak, megerősítsék egymással való kapcsolatukat, és közösen adjanak hálát hitükért és magyarságukért.

A prágai magyar közösség életében Szent István ünnepéhez egy másik jelentős emlék is kapcsolódik. Néhány évvel ezelőtt az észak-csehországi Opavából került a plébánia tulajdonába egy 19. századi Szent István-szobor, amely feltehetően az egykor ott élő vagy dolgozó magyar hívek adományaként került a helyi templomba. A műalkotást a közösség összefogásával, valamint Boros Miklós, Magyarország akkori prágai nagykövetének támogatásával restaurálták. Azóta a szobor minden évben méltó módon kapcsolódik a prágai Szent István-ünnep liturgiájához és közösségi megemlékezéséhez.

A szentmise végén pappá szentelésének 16. évfordulója alkalmából is köszöntötték a hívek Balga Zoltán plébánost, megköszönve szolgálatát a csehországi magyar közösség körében.

A csehországi magyar katolikus közösség számára az idei Szent István-ünnep egyszerre jelentett visszatekintést történelmi gyökereire és megerősítést küldetésében. A diaszpórában élő magyarok számára különösen fontos tanúságtétel, hogy Szent István öröksége nem csupán a múlt emléke, hanem ma is élő valóság: olyan hitbeli és nemzeti örökség, amelyet őrizni, megélni és továbbadni kell a következő nemzedékeknek.

Magyar Kurír

Augusztusban, Szent István király ünnepéhez közeledve újra és újra felvetődik a kérdés: mit jelent ma magyarnak lenni? Mit jelent számunkra az az örökség, amelyet nyelvünkben, kultúránkban, hitünkben és történelmünkben hordozunk? Mi, felvidéki magyarok különös érzékenységgel keressük erre a választ. Több mint egy évszázada kisebbségben élünk, s ez idő alatt megtanultuk, hogy a megmaradás nem magától értetődő. Amit elődeink még természetes módon éltek meg, azt nekünk ma tudatosan kell(ene) őriznünk, megélnünk és továbbadnunk.

Van egy kérdés, amelyet ritkábban teszünk fel magunknak. Nem azt, hogy megmaradunk-e, hanem azt: minek maradunk meg? Hiszen önmagában a puszta fennmaradás nem cél. Ahogy a hit sem azért fontos, hogy egy népszámláláskor többen valljuk magunkat katolikusnak, úgy a magyarság megőrzése sem csupán statisztikai kérdés. A megmaradásnak akkor van értelme, ha van mit továbbadnunk.

Szent István ezt pontosan értette. Nem egyszerűen országot szervezett, hanem keresztény államot épített. Felismerte, hogy egy népet nem lehet kizárólag törvényekkel összetartani. Ahhoz közös hit, közös erkölcs és olyan értékrend kell, amely nemzedékeken át képes megtartani egy közösséget. Ezért vált az Egyház a magyar államiság egyik legfontosabb tartóoszlopává.

Ma egészen más korban élünk. Nem külső hódítók veszélyeztetik közösségünket. A kihívások sokkal csendesebbek, ezért talán nehezebben is vesszük őket észre. Gyermekeink közül egyre többen szlovák iskolába járnak. Ez sok család számára természetes döntés. Az is természetes, hogy osztálytársaikkal szlovákul beszélnek. A kérdés azonban nem az iskola kapujában kezdődik, hanem otthon. Mi történik azzal a nyelvvel, amelyet először édesanyjuk ölében hallottak? Tovább él-e a családi asztalnál, az esti imádságban, a nagyszülőkkel való beszélgetésekben? Vagy lassan megkopik, majd szinte észrevétlenül eltűnik?

Vegyes házasságainkban ez a kérdés még érzékenyebb. Sok családban a szlovák válik a mindennapok közös nyelvévé. Ez gyakran az egyszerűbb útnak tűnik. Mégis érdemes megállni egy pillanatra. Valóban értékesebb lenne az egyik nyelv a másiknál? A szeretet azt kívánja, hogy egyikünk lemondjon arról, amit szüleitől és nagyszüleitől kapott? Vagy éppen a szeretet és a kölcsönös tisztelet kívánja meg, hogy mindketten megismerjük és megbecsüljük a másik nyelvét, kultúráját és hagyományait? A történelem során számos különböző nyelvű és kultúrájú házasság köttetett. Ezek tartósságát nem az biztosította, hogy valamelyik fél feladta önmagát, hanem az, hogy nyitott volt a másik világára is. Vajon mi is ugyanilyen természetességgel törekszünk arra, hogy megismerjük egymás örökségét?

A másik ember tisztelete keresztény kötelesség. A tolerancia azonban nem jelentheti saját értékeink feladását. Nem vezethet oda, hogy miközben senkit sem akarunk megbántani, lassan lemondunk arról, amit éppen nekünk kellene továbbadnunk gyermekeinknek.

A nyelv, a hit és az identitás továbbadása elsősorban a családban dől el. De ennek következményei messze túlmutatnak az otthon falain. Meghatározzák közösségeink, s végső soron Egyházunk jövőjét is.

Ma a felvidéki magyarlakta egyházmegyékben mindössze egyetlen magyar anyanyelvű papnövendék készül a papi szolgálatra. Ez nem pusztán egy adat. Inkább tükör. A papi hivatás nem a szemináriumban kezdődik, hanem a családban. Egy édesanya imájában. Egy ministráns első szolgálatában. Egy hiteles pap példájában. Egy olyan közösségben, ahol természetes Istenről beszélni. Ha nincsenek hivatások, annak oka nem elsősorban a szemináriumokban keresendő. Sokkal inkább ott, ahol a hit már nem válik a mindennapok természetes részévé.

Ezért a felvidéki magyarság jövője nem elsősorban demográfiai vagy politikai kérdés. Sokkal inkább lelki kérdés. Lesznek-e családjaink, ahol magyarul imádkoznak? Lesznek-e fiatalok, akik nemcsak magyarnak vallják magukat, hanem Krisztus követői is akarnak lenni? Lesznek-e közösségeink, amelyekből új papi és szerzetesi hivatások születnek?

Szent István öröksége nem csupán a Szent Korona vagy az államalapítás emléke. Sokkal inkább annak felismerése, hogy egy nép jövőjét végső soron a lelke határozza meg. Ezért talán ma nem is az a legfontosabb kérdés, hogy hányan maradunk, hanem az, hogy mit adunk tovább azoknak, akik utánunk jönnek. Mert egy közösség nem akkor tűnik el, amikor megfogyatkozik, hanem akkor, amikor már nincs öröksége, amelyet érdemes lenne továbbadnia.

Balga Zoltán

Megjelent a Remény 33. számában

2026. augusztus 23-án, vasárnap a Prágai Magyar Katolikus Plébánia közössége ünnepi szentmisében emlékezik meg államalapító Szent István királyunkról.

Az ünnepi szentmise 9.30 órakor kezdődik, amelynek különleges eseménye lesz, hogy közösségünk ezen a napon ünnepélyesen átveszi Szent István király ereklyéjét. Ez a történelmi jelentőségű ajándék a prágai magyar katolikus közösség lelki életének maradandó kincse lesz.

A szentmisét követően a plébánia kertjében ünnepi fogadásra és megemlékezésre kerül sor, amelynek keretében megáldjuk az új kenyeret is.

Szeretettel hívunk és várunk mindenkit, hogy együtt adjunk hálát Szent István örökségéért, közösen ünnepeljük hitünket, nemzeti összetartozásunkat, és kérjük első királyunk közbenjárását magyar közösségünkért és hazánkért.

Mindenkit szeretettel várunk!

Július elején Szent Cirill és Metód ünnepét ültük. A legtöbben úgy emlékezünk rájuk, mint a szláv népek apostolaira, akik elhozták a kereszténységet őseink földjére, megalkották a szláv írást, lefordították a Szentírást és a liturgikus könyveket, hogy az emberek saját nyelvükön hallhassák Isten szavát. Mindez igaz. De talán van örökségüknek egy olyan üzenete is, amelyről ritkábban beszélünk, pedig számunkra, felvidéki magyarok számára különösen aktuális.

Cirill és Metód görögök voltak. A bizánci kultúra gyermekei, akik magukkal hozták nyelvüket, műveltségüket és hagyományaikat. Mégsem azért érkeztek, hogy görögökké tegyék az itt élő embereket. Nem saját kultúrájukat akarták ráerőltetni másokra, hanem Krisztust akarták elvinni hozzájuk. Felismerték, hogy az evangélium akkor talál utat az ember szívéhez, ha érthető nyelven szólal meg. Ezért sajátították el a szláv nyelvet. Ezért alkották meg a glagolita írást. Ezért fordították le a Szentírást és a liturgia szövegeit. 

Van azonban egy apró, de annál fontosabb részlet, amely mellett könnyen elsiklunk. Miközben írást, nyelvet adtak egy népnek, ők maguk nem veszítették el saját identitásukat. Nem lettek kevésbé görögök attól, hogy a szlávok szolgálatába álltak. Nem mondtak le saját örökségükről azért, hogy másokét gazdagítsák. Éppen ellenkezőleg: saját gyökereikből merítve tudtak hidat építeni mások felé. Talán ez a gondolat nekünk, felvidéki magyaroknak különösen ismerős lehet.

Gyermekeink közül már sokan szlovák iskolába járnak. Ez természetes része lett mindennapjainknak. Az is természetes lett számukra, hogy osztálytársaikkal, barátaikkal és sokszor saját testvéreikkel is szlovákul beszélnek már. A kérdés azonban nem az iskola kapujában kezdődik, hanem otthon. Mi történik azzal a nyelvvel, amelyet először édesanyjuk ölében hallottak? Tovább él-e a családi asztalnál, az esti imádságban, a nagyszülőkkel való beszélgetésekben? Vagy lassan megkopik, majd szinte észrevétlenül eltűnik?

Vegyes házasságainkban ez a kérdés még érzékenyebb. Sok családban a szlovák válik a mindennapok közös nyelvévé. Ez az egyszerűbb út. Mégis érdemes ilyenkor megállni egy pillanatra. Valóban értékesebb, felsőrendűbb az egyik nyelv a másiknál? A szeretet azt kívánja, hogy az egyik fél mondjon le arról, amit szüleitől és nagyszüleitől kapott? A másik elfogadása valóban együtt jár saját örökségünk háttérbe szorításával? Vagy éppen a kölcsönös tisztelet kívánná meg, hogy mindketten továbbadhassuk gyermekeinknek azt a nyelvi, kulturális és lelki kincset, amelyet mi magunk is örökségként kaptunk?

Nagy kérdések ezek. Talán még azt is meg kell kérdeznünk magunktól, hogy nem értelmezzük-e félre a toleranciát. Mert a másik ember tisztelete keresztény kötelesség. De a tolerancia nem jelenthet önfeladást. Nem vezethet oda, hogy miközben senkit sem akarunk megbántani, lassan lemondunk arról, amit éppen nekünk kellene továbbadnunk.

Szent Cirill és Metód öröksége éppen az ellenkezőjére tanít. Arra, hogy lehet egyszerre hűségesnek maradni saját gyökereinkhez és nyitottnak lenni mások felé. Ők nem választottak a kettő között. Görögök maradtak, miközben teljes szívvel szolgálták a szláv népeket. Nem saját kultúrájukat adták fel, hanem azt állították Krisztus szolgálatába. Talán nekünk is erre van szükségünk. Nem bezárkózásra, de nem is önfeladásra. Nem arra, hogy falakat emeljünk, hanem arra, hogy biztos alapokon állva építsünk hidakat. Mert csak annak van mit továbbadnia, aki maga is őrzi azt, amit kapott.

Balga Zoltán (Kürtös, 7/2026)