Balga Zoltán plébános, a Prága-belvárosi Szent Henrik és Kunigunda-templom mellett működő magyar, szlovák és cseh plébánia vezetője, augusztusban ünnepelte pappá szentelésének 10. évfordulóját. Ebből az alkalomból szólította meg a Prágai Tükör és kért tőle interjút.
Tisztelt plébános úr! Ön ma a prágai magyarok ismert és általánosan elismert személyisége. Papi tevékenységét, munkáját, úgy a magyarok, mint a szlovákok és a csehek is nagyra becsülik. Hívők, más vallásúak és nem hívők egyaránt. Most múlt egy évtizede, hogy a papi pályára lépett. Milyen gondolatok foglalkoztatták a 10. évfordulón?
Elsősorban a hála érzése töltötte el a szívemet ezekben a napokban, amikor a 10. évfordulóra itt a prágai plébánián, a közösségemben visszaemlékeztem. Igazából csak most tudatosult bennem, hogy az ember életében a tíz év mennyire rövid idő, de mégis nagyon tartalmas tud lenni. Igyekeztem egy kicsit elcsendesedni, visszatekinteni erre a tíz évre. Segítségül hívtam fényképalbumaimat, jó volt végig nézni pappá szentelésem képeit, filmjeit.
Úgy vélem, hogy nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen tíz évnyi papságot tudhatok magam mögött. Ez a tíz év ez első hallásra nagyon kevésnek, rövidnek tűnik, de meggyőződésem, hogy nagyon tartalmas tíz év volt. Talán nem nagyképűség tőlem, ha azt mondom: átlagon felüli egy pap életében, hogy ennyire tartalmas első tíz évet tudhat maga mögött.
Személyes meggyőződésem, hogy jó papnak születni kell, tehát olyan embernek kell lennie, aki a kezdetektől fogva valamilyen módon egyre inkább érzi magában a hivatást.
Egy Ipoly menti kis faluból, Csábról származom. A falu felekezeti szempontból egységes, római katolikus vallású. Szülőházam tőszomszédságában van a katolikus templom, a temető, ahol gyerekkorunkban sokat játszottunk, a másik oldalon pedig a plébánia épülete áll. Gyerekkorom óta tehát egy ilyen katolikus templomi, kifejezettem vallásos légkörben éltem, nevelkedtem. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha nem mentem el a hétköznapi szentmisére, akkor azt az osztálytársaim másnap számon kérték.
Kiskoromban nem egyszer megfogalmazódott a fejemben, hogy én is pap szeretnék lenni. Ez a vágy, ez az elköteleződés azután a gimnazista évek során az új osztálytársak, az új barátok, az első gimnazista bulik kapcsán bizonyos mértékben kicsit kikopott, elhalványult, de nem veszett el. Harmadikos gimnazista koromban lettem bérmálkozó. Ezután egy időre Londonba kerültem külföldi tanulmányokra, ahol kikerültem a kortársaim befolyása alól, és ahonnan már úgy tértem vissza, hogy ez a vágy, hogy én pap szeretnék lenni, nagyon erősen megfogalmazódott tervként volt már jelen az életemben. Tehát már tudtam, hogy negyedikes koromban további tanulmányi célként a katolikus teológiát fogom megjelölni.
Mit szóltak ehhez a szülők, hogyan fogadták ezt a döntést?
Erre nagyon jól emlékszem. Vasárnapi ebéd volt, amikor szüleimnek jeleztem, hogy szeretnék valamit mondani. Akkor közöltem velük, hogy szeptembertől szeretnék papi szemináriumba menni. Mosolyogva válaszoltak, hogy ők ezt már tudják, merthogy voltak szülői értekezleten, ahol az osztályfőnököm ezt bizalmasan a tudomásukra hozta. Ki kellett ugyanis tölteni a jelentkezési lapokat, amiről otthon nem beszéltem, de a tanárom természetesen látta, mit írtam be. Szüleim így akkor már tudták és várták, hogy mikor fogom ezt velük közölni, mikor fogom nekik is bejelenteni.
Úgy vélem, a szüleim már valahogy előre sejtették, hogy papnak készülök, mert gimnazistaként is ministráltam és aktívan részt vettem a plébánia életében.
Szüleimet ezért nem érte meglepetésként döntésem, azt az első naptól kezdve elfogadták. Én a hivatást, hogy pap legyek, szinte gyerekkorom óta éreztem magamban. Döntésem a faluban sem váltott ki nagy meglepetést, hiszen egy ilyen kis faluban szinte mindenki mindenkit ismert, a falu ezért sejtette döntésem és számolt vele.
Milyen volt az élet a papi szemináriumban?
Emlékszem, hogy 2005. április 2-án felvételiztünk, azon a napon, amikor II. János Pál pápa meghalt. Nagyon erős dátum ez az én életemben. Több mint húszan jelentkeztünk a szemináriumba. Megdöbbentő volt a találkozás volt az akkori érsekkel, a megfelelés, a beszélgetés a teológiai bizottság előtt, s mindezt szlovák nyelven kellett megtenni, ami nem volt egy könnyű dolog, miután én magyar környezetben nőttem fel, magyar iskolákba jártam. Én úgy mentem a szlovák szemináriumba, hogy a Miatyánkot és az Üdvözlégyet az előző hetekben tanultam meg szlovákul, hogy ne maradjak szégyenben. Akkor még létezett a Pozsony–Nagyszombati Főegyházmegye, így Pozsonyba kerültem. Több mint százan voltunk akkor kispapok a szemináriumban. Ez óriási változás volt az életemben. Magyar gimnáziumban tanultam, addig otthon voltam, közel a szülőkhöz, és most a fővárosba, egy idegen nyelvi környezetbe kerültem filozófiát tanulni, idegen nyelven. Szóval ez egy nagyon komoly időszak volt, ahol az ember lassan kiépítette a barátai kapcsolatokat, nagyon szép, meghatározó, egy életre szóló barátságok születtek, a szlovák nyelvtudás is csiszolódott, egyre jobb lett, és elsajátítottam a liturgikus nyelvezetet is.
Miután Szlovákiában 2008-ban módosították az egyházmegyék határait, én a Besztercebányai Egyházmegyébe kerültem. Bár ennek az egyházmegyének volt saját szemináriuma Erdőbádonyban (Badín), a püspök úr mégis úgy döntött, hogy Budapestre küld továbbtanulni a Központi Szemináriumba. Tanulmányaim negyedik évét ezért már Budapesten folytathattam, ami óriási kegyelem volt. Ott a Kárpát-medence különböző részeiből voltak kispapok, Kárpátaljától kezdve egészen Délvidékig. Ez egy nagyon érdekes és fontos időszaka volt az életemnek. Budapesten a tanulmányok nagyon nehezek és mások voltak, mint Pozsonyban. Jött a héber, az ógörög nyelv és teljesen más teológiai képzéssel szembesültem, mint Pozsonyban. Sokkal tudományosabb, kifinomultabb volt a rendszer, ezért nagyon sokat kellett ott bepótolnom. Ennek ellenére nagyon szépnek tartom ezt az időszakot. 2010 júliusában Budapesten, az Egyetemi Templomban szenteltek diakónussá. Székely János püspökatya szentelt fel. A nyári szünet folyamán a besztercebányai püspököm Rudolf Baláž behívatott és közölte velem, hogy a nyáron pappá szentel. Az eredeti elképzelés az volt, hogy majd 2011-ben lesz a felszentelésem. Ez óriási meglepetés volt számomra, a szüleimnek is, hiszen még a teológiát sem fejeztem be teljesen, még volt egy államvizsgám és lett volna még egy hatodévem is. Engem tehát gyorsított eljárásban szenteltek pappá. Miután még nem voltam 25 éves, felmentést kellett kérni. Van ugyanis egy belső egyházi szabály, hogy legalább hat hónapig diakónusnak kell lenni a pappá szentelés előtt. Mindezeket a problémákat nagyon gyorsan meg kellett oldani. Végül is minden sikerült, és 2010. augusztus 21-én Ipolyságon szenteltek pappá. A szentelést Baláž püspök atya végezte, egy magyar–szlovák kétnyelvű szertartás keretében. Ezután Ipolyságra kerültem káplánnak. Két évig voltam ott káplán és egyben iskolalelkész a helyi katolikus iskolában. Onnan 2012-ben Ipolyviskre kerültem, és 2016. július elsejétől pedig itt vagyok Prágában.
Említette, hogy a szemináriumban nagyon jó, baráti kapcsolatok alakultak ki. Találkozgat egykori szemináriumi kollégáival?
A pozsonyi szemináriumi évek alatt két erősebb csoport alakult ki. Nyilván az osztálytársakkal és a szemináriumban tanuló magyarokkal jártunk össze a leggyakrabban. Hétfő esténként volt egy magyar kör, amin általában 10–12 ember vett részt. Mi kispapok találkoztunk, beszélgettünk. Megbeszéltük a magyar ügyeket, a nyári táborokat, búcsúkat, felszenteléseket és más hasonló dolgokat. Ez a kapcsolat mind a mai napig nagyon erős maradt. Ha valamilyen tanácsra van szükségem, van kihez fordulni. Gyakran meg is látogatjuk egymást, például Prágában is volt egy-két paptársam. Néha közösen megyünk kirándulni, szabadságra. Ha valamilyen ünnepség van, akkor meghívjuk oda egymást. Nagyon erős ez a magyar kapcsolat. És nyilván az osztálytársakkal is igyekszik tartani a kapcsolatot az ember. Például már több alkalommal összehoztunk egy közös vacsorát, meglátogattuk egymás plébániáját. Van egy olyan egyezségünk, hogy ha valakit plébánosnak neveznek ki, akkor meghívja az egész évfolyamot, az egész baráti társaságot.
Miután engem egy évvel korábban szenteltek fel az osztálytársaimnál, ezért én már káplánként is meghívtam őket egy közös baráti együttlétre. Ezek mindig nagyon kellemes események, jó visszaemlékezni rájuk.
Természetesen vannak olyanok is, akik a társaságból különféle okok miatt idővel kihullottak. Persze velük is igyekszik az ember tartani a kapcsolatot, baráti jobbot nyújtani, ha szükségük van rá. Mindenki hálás, ha felhívjuk őt, ha érdeklődünk, mi van vele. Elmondhatom tehát, hogy nemcsak a papságban maradottakkal foglalkozunk, hanem azokkal is, akikből nem lettek papok.
Ott vannak azután a budapesti osztálytársak is. Ez már egy jóval szélesebb körű társaság, mert az egész Kárpát-medencében szétszórva élnek, dolgoznak. Nagyon jó és pozitív dolognak tartom, hogy szinte bárhová megy el az ember Magyarországon belül, mindenhol ismerősre lel.
Én igyekszem követni, kit hová helyeznek, ki hol tevékenykedik. A Központi Szeminárium Magyarországon egyfajta elitképző volt. Nagyon sok osztálytársamból lett püspöki titkár, van aki tanár az egyetemen stb. Nagyon jó ezeket az embereket időnként meglátogatni, és ha segítséget kérek, mindig számíthatok rájuk. Nagyon hálás vagyok a gondviselésnek, hogy ezeket az embereket sikerült közelebbről megismernem.
Milyenek az emlékei az első miséjéről?
Ahogy elmondtam, 2010. augusztus 21-én volt a papszentelésem és másnap, vasárnap a szülőfalumban tartottam meg az első misémet. Csáb egy 1100 lelket számláló falu, kis templomunk van, nem férnek be oda túl sokan. A misét ezért a templomkertben szerveztük meg. Emlékszem, hogy ez az esemény az egész falut megmozgatta. A kertben egy pódium volt felállítva, a falusi hangosbemondó élőben közvetítette a misét, amelyen több ezer ember vett részt az egész környékről. Eljöttek a környékbeli papok is. Számomra mindez nagyon felemelő érzés volt.
A napokban újra megnéztem az akkori videófelvételt a szentmiséről, és magam is meglepődtem, milyen sokan jöttek össze ezen az új misén. Nagyon megható volt, amikor a régi alapiskolás osztálytársak, barátok nevében köszöntött a polgármester. Az ember öt évig volt távol falujától, a közösségétől, s amikor oda visszajött, már pap volt. Nagy tisztelettel, nagyrabecsüléssel fogadtak, és ez nagyon szép élmény volt. Az ünnepi szónokom Mahulányi József esperes volt, akkor ő volt az egyházmegye magyar helynöke, és ő lett később a főnököm is Ipolyságon. Az első szentmisém tehát nagyon megható és meghatározó élménye a papi életemnek.
Természetes, hogy az első szentmise szinte minden papnál egyfajta feszültséggel, stresszel jár. Mit csináljon, hogyan tartsa a kezeit, vagy mi következik éppen… szóval én néha saját magamon is mosolygok, hogy mit is műveltem akkor ott az oltárnál.
Eddigi papságának mintegy fele Csehországban, Prágában telt el. Hogy érzi magát Prágában?
Otthon, az Ipoly mentén 2016 júniusáig voltam. Ottani papi tevékenységemnek a központja, súlypontja az ipolysági katolikus iskola volt.
Az itt nagyon hiányzott eleinte. És hát én úgy kerültem Prágába, ahogy azt többször elmondtam, mint Pilátus a Krédóba. Meseszerű, váratlan volt a pappá szentelésem. Korábban soha nem jártam Prágában. Számomra ez is egy kicsit meseszerű volt.
Mikor ide kerültem, azonnal jött a magyar plébánia, a cseh plébánia, a szlovák plébánia, az egyházi bíróság… Az ember azt sem tudta, mihez kezdjen először. Voltak azonban emberek, akik sorra felkerestek: például Rákóczi Anna, a CSMMSZ elnöke, aki a szervezet nevében felajánlotta a segítséget. Később jött Kocsis László, Kláris Gyöngyi és mások. Folyamatosan jelentkeztek az emberek, és nagyon hasznos információkkal láttak el.
Az első dolgom az volt, hogy meglátogattam a magyar nagykövetet, akkor még Pető Tibor volt. Nagyon szívélyesen fogadott. Úgy gondolom, hogy nagyon szép kapcsolatot sikerült vele kialakítanom, azután a nagykövetség többi munkatársával is megismerkedtem, meglátogattam az összes magyar szervezetet, bemutatkoztam a Magyar Intézetben. Szépen lassan tehát elkezdtem kiépíteni kapcsolataimat. Mindig arra törekedtem, hogy függetlennek kell maradnom, hogy senki mellett sem szabad túlságosan elköteleznem magam. Ne feledkezzek meg arról, hogy én papként vagyok itt, papi teendőim vannak, ezeket kell ellátnom, és az itteni helyzetekbe, esetleges vitákba, konfliktusokba nem szabad beavatkoznom. Nem szabad megengednem, hogy az egyes szervezetek tevékenysége hatással legyen az én papi teendőimre, feladataim teljesítésére. Ez nem mindig volt egyszerű, nem könnyű mindig függetlennek maradni, de mindig is erre törekedtem. Erre fogok törekedni a továbbiakban is.
Ha jól értem, Ön most Prágában egyfajta misszióban, kiküldetésben van. Milyen időbeli határai vannak ennek?
Prágai kiküldetésem 2016-ban két évre szólt. Az volt a legfőbb megbízatásom, hogy a magyar katolikus közösséget valahogy szervezzük meg. Így jött létre 2017-ben a magyar személyes plébánia. Akkor meghosszabbították kiküldetésemet három évvel, ami 2021-ben fog lejárni. Az egyházi törvénykönyv kimondja, hogyha egy pap egy másik egyházmegye területén tartózkodik öt évig, akkor az adott egyházmegye papjává válik. Ez akkor nem történik meg, ha ezt ő maga, a saját püspöke vagy annak az egyházmegyének a püspöke, amelynek területén tartózkodik, megfelelő időben nem ellenzi. Ha tehát most én hallgatnék, hallgatna a besztercebányai püspök vagy Dominik Duka bíboros, aki engem befogadott, akkor 2021 júniusában automatikusan a prágai egyházmegye papjává válnék.
Nyilván ez nem így fog történni. Minden emberben van egyfajta lokálpatriotizmus, bennem is megvan, tehát nem itt Prágában szeretnék megöregedni. A másik oldalon úgy érzem, hogy van itt még munkám, van itt még küldetésem. Nyilván a két püspök megegyezésén fog majd múlni, hogy milyen lesz a jövőm. Tudni kell azt is, hogy Duka bíboros 78 éves, Prágában tehát váltás lesz a püspöki helyen. Azt sem lehet kizárni, hogy az új püspök úgy fog ehhez hozzáállni, hogy nincs szükség magyar plébániára. Ezek olyan dolgok, amelyeket előre nem lehet tudni.
Említette: úgy érzi, van még küldetése, vannak még feladatai Prágában. Pontosítaná, mire gondolt?
Miután a plébánia épületének tetőrészét harminc évre a magyar plébánia bérbe vette, terveink között szerepel, hogy ott kialakítsunk egy diákszállót. Az illetékes hivatalokkal most tárgyalunk ez ügyben, és a műemlékvédő hivataltól most várjuk a végleges jóváhagyást. Ezt a beruházást a Magyar Püspöki Konferencia támogatja. Az elképzelések szerint mintegy 5–10 diákot tudunk majd itt elszállásolni. Nekem ez egy nagy álmom, és amíg ezt nem sikerül befejezni, addig nem szeretnék távozni Prágából.
Ön Prágában a kezdetektől fogva rendkívül aktív. Úgy tudom, ez a korábbi állomáshelyeire is jellemző volt. Ez honnan fakad?
Néha arra gondolok, hogy ez nálam valamiféle workoholizmus vagy pejoratív értelemben vett aktivizmus. De komolyra fordítva a szót: gyerekkorom óta, főként gimnazista koromban amolyan minden lében kanál voltam, mert nagyon érdekelt a közösségi munka. Tagja voltam az énekkarnak, ha kellett, szavaltam, matek vagy kémiai olimpiászra mentem, tagja voltam az iskolatanácsnak és az iskolai diákszervezetnek is elnököltem. Amikor idekerültem Prágába, az volt egy ilyen belső mottóm, hogy mindennek teret adjak, mindent kipróbáljak, mert aminek nincs értelme, az úgy is megszűnik magától. Igazából csak most látom, hogy akkor teljes értékű az ember élete, ha valamit le tud tenni az asztalra, ha látja, hogy működnek a dolgok, s ha belefárad, hogy mindent meg kell szervezni, De ez a fáradság tulajdonképpen egyfajta örömmel is eltölti az embert. Oda kell figyelni arra is, hogy ezt ne önmagamért vagy az elismerésekért csináljam, hanem érezzem annak szükségességét, hogy amit csinálok, az másoknak is örömet szerez, magyarságmegtartó ereje van. Tehát nemcsak fölösleges, légből kapott dolgot kell csinálni, ami csak nekem szerezne örömet, hanem olyasvalamit, ami a közösségnek használ, ami közösségépítő.
Milyenek a jövőbeni tervei?
Szeretném folytatni azt, amit elkezdtünk az elmúlt években. Nagyon oda kellene figyelni az itt élő magyar gyerekekre. Nekik nagyon nehéz a helyzetük, mert cseh nyelvi környezetben élnek, kulturálódnak, ami nem a vallásosságáról híres. Keresem a lehetőséget, a fogódzó pontokat, hogyan lehetne sikeresen megszólítani az itt élő magyar gyerekeket, illetve szülőket, hogy bevonjuk őket a plébánia életébe. Vasárnaponként vannak gyerekhittanok, már ez is egy nagy előrelépés, de úgy gondolom, hogy ezen a téren még nagyon sokat kellene tenni.
Aztán itt vannak a Prágában tanuló magyar fiatalok, főleg az egyetemi hallgatókra, diákokra gondolok. Az egyetemistáknak hétfőnként van egy esti összejövetelük a plébánián. Arra törekszem, hogy minél több fiatal vegyen ezen részt, hogy a plébánián otthon érezzék magukat, a templomot a sajátjuknak vallják. Nagy öröm számomra, hogy például amikor van egy templomtakarítás vagy más hasonló brigádmunka a templom körül, akkor szívesen eljönnek és segítenek.
Zarándokutak szervezését is fontosnak tartom. Meggyőződésem, hogy egy-egy út nagy élmény a plébánia életében, összehozza az embereket, közelebb kerülnek egymáshoz, baráti kapcsolatok alakulnak ki. Ilyesmi például egy vasárnapi szentmisén való részvételkor nem alakulhat ki. Ezért tartom szükségesnek, hogy az ilyen egy-két napos zarándokutak a plébánia életében jelen legyenek.
Most tehát úgy látom, hogy van még elég teendőm. Szeretném folytatni a munkámat.
Kedves Zoltán atya! Szép papi jubileumához a CSMMSZ és a Prágai Tükör nevében én is gratulálok. Köszönöm a beszélgetést, köszönöm a közösségünk érdekében kifejtett áldozatos tevékenységét és további sikeres munkát kívánok.
Kokes János - Prágai Tükör
