A járványhelyzet alakulása, a fertőzések ugrásszerű növekedése miatt szeptember 10-től ismét kötelező egész Csehországban a szájmaszk viselése minden beltéri rendezvényen. 
Ez vonatkozik a templomokra is, ezért szeptember 10-től ismét kötelező a szájmaszk viselése a szentmisén, kizárólag a szentáldozás során lehet levenni.
Kérjük, kövessék figyelemmel a további járványügyi rendelkezéseket is!

Augusztus 23-án, vasárnap ünnepre gyűltek össze Prágában a Csehországban élő magyarok: közösen emlékeztek meg Szent István királyról és kérték közbenjárását a Kárpát-medence valamennyi népéért. A szentmise keretében tartották meg az új kenyér megáldását, melyet Balga Zoltán prágai plébános végzett el. 

A nagyszámú hívő részvételével zajlott szentmise homíliájában a plébános atya felhívta a figyelmet arra a gazdag tanításra, melyet Szent István királynak köszönhetünk. Többek között a fiához, Szent Imréhez írott Intelmeit ajánlotta hallgatóságának figyelmében, melyben a szentéletű király közel 1000 esztendővel ezelőtt már megfogalmazta azt az igazságot, hogy "...az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő.". Ezen felismerés vezette Szent Istvánt arra, hogy a koronája alatt élő valamennyi nemzetet erős pillérének tekintse országa építése során. A szentmisét a magyar nemzet közös imájának, a Himnusznak az eléneklésével zárták a résztvevők. 

A szentmise végén a közösség szeretetlakomán vett részt, melyet a plébánia önkéntes segítői készitettek az alkalomra. 

Hálás köszönetünket fejezzük ki támogatóinknak, különösen a Magyar Kormánynak, hogy segítségükkel az idén is együtt ünnepelhettünk!

Ha megkérünk valakit, hogy mondjon egy magyar királyt, a legtöbben valószínűleg gondolkodás nélkül Szent István nevét válaszolják. Nem véletlen, hisz tulajdonképpen vele kezdődött a magyar államiság mint klasszikus, európai értelemben vett ország történelme. Ezer év távlatából elképzelni is nehéz, milyen bölcsességet és áldozatvállalást igényelt az egész akkori magyar társadalom gyökeres megváltoztatása, de megállapíthatjuk, hogy sikerrel járt. Itt vagyunk, egy nemzetként, átvészelve a „magyar nép zivataros századait”. Rengeteget lehetne beszélni törvényeiről, életéről és az általa tudatosan kialakított társadalmi rendről, hisz mindez nagyon tanulságos és értékes tudásanyag, most azonban másra összpontosítanék.

István király életének talán legnagyobb tragédiája, hogy mindkét fiát túlélte - Ottó még csecsemőkorában hunyt el, Imre pedig vadászat közben veszítette el életét. Utóbbinak, a nagyon ígéretes ifjú trónörökösnek címezte tíz fejezetből álló útmutatóját az uralkodáshoz, az Intelmeket. Ez az írás nem csak összefoglalja, milyen erényekkel kell rendelkeznie az igaz keresztény királynak, hanem sokkal többet is nyújt. Össze is hasonlítja azokat, egy komplex hierarchiarendszert eredményezve. 

Az értékrend csúcsán, minden más érték forrásaként a hit áll. Ez a megállapítás nem egy egyszerű gesztus az őt támogató papság és bajor nemesség felé, hanem egy emlékeztető. Mindegy, hány ember élete függ döntésünktől, hány térd hajlik meg előttünk, sosem vagyunk a legfontosabbak, önmagunkban semmit nem érünk. Első helyen szükségszerűen a viszonyítási alap áll, az Isten, a nagybetűs Jó. Minden más hozzá hasonlítva nyer értéket, és - mint István is kijelenti - nélküle az egész királyi hatalom megszűnik, mert minden Tőle származik. Az összes többi továbbiakban leírt erény gyakorlatilag ebben az elsőben gyökerezik. 

A hitnek, egyháznak, vallási elöljáróknak való tisztelet után István a világi dolgok felé fordul. Figyelmezteti fiát, hogy ne éljen vissza hatalmával, becsülje meg az alárendeltjeit. Igazságosságra, mértékletességre, kegyelemre szólítja fel fiát, amelyek az igazi keresztény hős érdemei. Ezen fejezetek egyikében olvashatjuk a híres mondatot: „Az egyetlen nyelvet és egyetlen szokásrendet ismerő királyi hatalom gyenge, törékeny”. Elsőként paradoxonnak tűnhet egy másik fejezet tanítása, amely az ősök nyomában való haladást írja elő a leendő királynak. Itt érkezünk ahhoz a ponthoz, amelyet a magukat modern liberálisnak vallók elfelejtenek, pedig már évszázadokkal ezelőtt felhívták rá a figyelmet. Nagyon szép, hasznos és fontos dolog, hogy megismerkedjünk más kultúrákkal, megértsünk más szempontokat, más életszemléleteket is, mint ami a sajátunk. Sajnos a politikai szélsőségesek csak idáig jutottak, de a mondatnak van egy másik, ugyanannyira fontos része is. Más kultúrák megismerése ne vezessen addigi önmagunk, örökségünk, egyéni és társadalmi szuverenitásunk elvesztéséhez, tartsuk meg önmagunkat más elfogadása mellett is. A miénktől eltérő szokásrendszerek és hierarchiák azonnali és teljes elsőségbe helyezése a sajátunkkal szemben éppen annyira káros, mint saját szokásrendszerünk és hierarchiánk kritika nélküli szemlélése.

Jogosan adódik a kérdés, hogy mi köze ehhez a mai kor emberének. Hisz a királyok kora leáldozott, és mi sem vagyunk sem uralkodók, sem trónörökösök! Ez mind igaz, viszont egy fontos dolgot tudatosítanunk kell, mégpedig azt, hogy ugyanúgy felelősséggel tartozunk valamiért -  hazánkért, családunkért, beosztottjainkért, vagy ha másért nem is, hát önmagunkért. Pontosan ebben, a ránk bízottak vezetésében lehet iránytű Szent István bölcsessége.

Ha ennek tükrében olvassuk az első „evilági” dolgokra vonatkozó utasítását, mindjárt nagyon fontos útmutatót kapunk. Ne sanyargasd a rád bízottat, ne uralkodj gőggel! Ez ugyanúgy vonatkozik egy ország vezetésére, mint a saját magunk életének kormányzására. Ne legyünk kegyetlenek magunkkal szemben, inkább viselkedjünk olyan szeretettel magunk felé is, mint amilyen szeretetre képesek vagyunk mások felé, vagy inkább mint ahogy mennyei Atyánk szeret minket! 

Korunk embere a „Szeresd önmagad!” imperatívuszát elkeserítően sokszor értelmezi félre, ezzel a mondattal mintegy engedélyezve önmaga számára a folytonos kényeztetést. De tényleg ez lenne a szeretet? Személy szerint ezt éppen annyira károsnak tekintem, mint önmagunk zsarnokként való kizsákmányolását, szüntelen teljesítménykényszerbe való hajtását, a legapróbb hibáinkért való aránytalan önostorozást. Inkább viselkedjünk úgy, mint az igaz király az alattvalóival, ne gőggel uralkodjunk magunkon, hanem tisztelettel és alázattal, építve saját erősségeinkre és türelemmel, kegyelemmel javítva hibáinkat.

Kedves Zoltán atya!

A mai napon nem csak azért gyűltünk össze itt a templomba, hogy Isten szavát hallgassuk és Krisztus testét vegyük magunkhoz, hanem ünnepelni is jöttünk. Ünnepelni, mert 10 év az ember életében is sok idő, nemhogy egy papnak az életében. Jövő héten lesz, hogy tíz esztendővel ezelőtt felkentek téged a titokzatos olajjal, így felszentelt pap lettél.  Krisztust öltötted magadra, az Ő nevében vagy itt közöttünk.

Ez nem egy egyszerű pályaválasztás, ez nem egyszerűen egy karrier lépés. Egyrészt ezt az utat nem te választottad, hanem meghívott rá a Teremtő, másrészt közel sem olyan könnyűek a feltételek, mint az elsőre tűnhet. Oly sok lemondással jár ez a hivatás: lemondás a szabad akaratról oly sok területén az életnek, lemondás a családról, lemondás a nyugodt szombat délutánokról és a vasárnapi sziesztáról.

Ugyanakkor oly sok ajándékkal is jár: utitársak a sokszor rögös úton, sok-sok gyermek a keresztségen keresztül, helyi hírek óránkénti adagokban és oly sok kedves és gondoskodó plébániai nagynéni, akik gondoskodnak arról, hogy egy gramm se menjen le rólad…

De most komolyra fordítva a szót, hálát adni jöttünk ide. Hálát adunk a Gondviselésnek, hogy meghívott téged erre az útra, támogad téged és azt kérjük Tőle, hogy még az arany miséd után is legyen sok-sok ilyen 10-es köszöntés.

Hálát adunk azért, hogy egy nyájba terelsz minket, hálát adunk a sok jó tanácsért, a sok kemény (de mindig helyén lévő) letolásért, a mindig megújuló lelkesedésedért, a türelmedért, amivel emberi gyarlóságainkat elviseled.

Hálát adunk azért, hogy rajtad keresztül oly sok szentséghez juthattunk: számtalan keresztség, házasság, betegek kenete lett neked köszönhetően életünk része. Mellettünk vagy jobb és rosszabb napjainkon is. Köszönjük a lelki táplálékot, melyet tőled kaphatunk.

Ennek a tíz évnek közel felét velünk, prágában élökkel töltötted. Még most is emlékszem amikor első miséid egyikén, a szentmise végén a templomkapuban állva kézfogásoddal és egy-egy jó szóval bocsátottál minket utunkra. Már akkor is az a tettvágy, az az energia volt meg benned, aminek köszönhetően elöbb lelkészség, majd plébánia lehettünk, oda álltunk az Esterházy ügy mellé, vagy fogadtuk a missziós keresztet, folyton terveze, a jobbra törekedve vártuk a holnapot.

Azt kérjük továbbá a Jóistentől, hogy tartson meg téged, erősítsen meg és hogy mindig érezd, hogy van miért a gondunkat viselned. 

Az egész plébánia nevében szeretettel köszöntelek és kívánom, hogy Isten akaratát mindig meg tudd hallani, és ebből mindig erőt tudj meríteni a boldogságodhoz!