A népszámlálás közeledtével komolyan elgondolkodtam, mit is jelent számomra a magyarság. Az előző ilyen alkalomnál még csak reflexszerűen jelöltem be a nemzetiségem, de idén próbáltam elkerülni az intuitív, rávágott válasz kényelmét, és igyekeztem lépésenként végiggondolni, mi tesz egy nemzet tagjává. 

Eddigi életem során sosem éltem Magyarországon, Szlovákiában születtem, már öt éve Csehországban tanulok. Pusztán földrajzi szempontból szlováknak kéne vallanom magam. Napom nagy része szlovákul, illetve csehül folyik. A magyar nyelv is látszólag teljesen másodlagossá vált számomra, szégyen-nem szégyen, itt-ott keresnem kell a megfelelő kifejezést. Miért vallom tehát magyarnak magam?

Végül rájöttem, hogy a mi esetünkben a nemzeti hovatartozás nem egy veleszületett tulajdonság. Évek alatt kristályosodik ki, míg már nem gyermeteg módon, hanem tudatosan vallhatja magát valaki egy nemzet tagjának.

Az egész világot „magyar szemüvegen” át nézem- a cseh vers számomra nem olyan dallamos, mint a magyar, a szlovák népdal kevésbé fülbemászó, mint a magyar, az angol regény nem szippant be úgy, mint a magyar. Ezért vagyok képes ezredszer is elmagyarázni a csoporttársaimnak, hogy miért nem vagyok szlovák, ezért tudom őszintén mondani, hogy „szenteltessék meg a te neved” és ezért hangzik idegennek a számból, hogy „posväť sa meno tvoje”. Ez az oka annak is, hogy a 2021-es népszámláláson lelkiismeret-furdalás nélkül tudom majd bejelölni a magyar nemzetiséget. Azt pedig a lelkiismeretem egyenesen tiltaná, hogy üresen hagyjam a „katolikus” megjelölésű rubrikát. 

Murányi Gábor, prágai magyar egyetemista