A népszámlálás közeledtével komolyan elgondolkodtam, mit is jelent számomra a magyarság. Az előző ilyen alkalomnál még csak reflexszerűen jelöltem be a nemzetiségem, de idén próbáltam elkerülni az intuitív, rávágott válasz kényelmét, és igyekeztem lépésenként végiggondolni, mi tesz egy nemzet tagjává. 

Eddigi életem során sosem éltem Magyarországon, Szlovákiában születtem, már öt éve Csehországban tanulok. Pusztán földrajzi szempontból szlováknak kéne vallanom magam. Napom nagy része szlovákul, illetve csehül folyik. A magyar nyelv is látszólag teljesen másodlagossá vált számomra, szégyen-nem szégyen, itt-ott keresnem kell a megfelelő kifejezést. Miért vallom tehát magyarnak magam?

Végül rájöttem, hogy a mi esetünkben a nemzeti hovatartozás nem egy veleszületett tulajdonság. Évek alatt kristályosodik ki, míg már nem gyermeteg módon, hanem tudatosan vallhatja magát valaki egy nemzet tagjának.

Az egész világot „magyar szemüvegen” át nézem- a cseh vers számomra nem olyan dallamos, mint a magyar, a szlovák népdal kevésbé fülbemászó, mint a magyar, az angol regény nem szippant be úgy, mint a magyar. Ezért vagyok képes ezredszer is elmagyarázni a csoporttársaimnak, hogy miért nem vagyok szlovák, ezért tudom őszintén mondani, hogy „szenteltessék meg a te neved” és ezért hangzik idegennek a számból, hogy „posväť sa meno tvoje”. Ez az oka annak is, hogy a 2021-es népszámláláson lelkiismeret-furdalás nélkül tudom majd bejelölni a magyar nemzetiséget. Azt pedig a lelkiismeretem egyenesen tiltaná, hogy üresen hagyjam a „katolikus” megjelölésű rubrikát. 

Murányi Gábor, prágai magyar egyetemista

Február 3-a a Katolikus Egyházban Szent Balázs püspök és vértanú ünnepe. Ezen a napon a szentmisén az Anyaszentegyház balázsáldásban részesíti a híveket, mely megvéd minket a „torokbajtól és minden más bajtól”. Eme szentelmény kiszolgáltatása során két (régebben X, ma Y alakban összekötött) gyertyát tartanak elénk, miközben a pap a következő áldást mondja: „Szent Balázs püspök és vértanú közbenjárására szabadítson meg téged az Isten a torokbajtól és minden más bajtól: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.”

 A Magyar Katolikus Lexikon szerint Szent Balázs püspököt keleten már a 6. században a torokbaj ellen védő szentként tisztelték, s gyertyát ajánlottak föl gyógyulásukért. A 12. században tűntek föl a torokbaj ellen védő, ill. áldó könyörgések. A Kárpát-medencében a 16. századtól ismerjük a gyertyaáldást és a balázsáldás könyörgését. 

 A Balázs-tisztelet nyilvánvalóan nem közvetlenül Szent Balázs püspök halála után kezdődött (keleten legkésőbb a 6. századtól, nyugaton a 9. Századtól). Annak alapján, hogy a kínzó torokfájás esetén segített, a késő középkorban a tizennégy segítőszent közé sorolták. Ezek ismeretében meglepő, hogy a balázsáldás mindmáig élő liturgikus szokása csak a 16. században keletkezett és a 17. században nyomtatták ki a Rituale Romanum (Római Szertartáskönyv) függelékében. Ünnepét Rómában a 12. század óta ülik február 3-án.

Szent Balázs püspök és vértanú a korai kereszténység azon szentjei közé tartozik, akinek emlékezete a kultuszban, a névadásban és a népszokásokban figyelemreméltó elevenséggel maradt meg, életére vonatkozóan azonban alig rendelkezünk olyan adatokkal, amelyek történetinek tekinthetők. Egy napon rémült anya sietett hozzá, mert fia egy torkán akadt halszálkától fuldokolt. Szent Balázs püspök megáldotta a fiút, egy másik változat szerint eltávolította a szálkát, és így megmentette a haláltól. Az anya hálája jeléül gyertyát ajándékozott a püspöknek – innen eredhet a balázsáldás gyertyával való kiszolgáltatása. Ezért szokták a szent püspököt keresztbe tett gyertyákkal is ábrázolni.

 A gyermekhalandóság okai közt régen az élenjáró torokgyík (diftéria) ellen a katolikus anyák szintén Szent Balázshoz fordultak, ugyanis a fentebb említett csoda miatt ő különösen is pátrónusa az ilyen betegségeknek. Szent Balázs emléknapján gyertyát szenteltek, amelyekkel megérintették a beteg, torokgyíkban szenvedő gyermek torkát. Innen alakult ki az áldás ma is használatos formája (a pap két égő gyertyát tart a hívő torka elé), melyet a hívő nép még ma is szívesen fogad.

Babits Mihály is megemlékezett e szép ünnepről Balázsolás c. versében:

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs! 
    Gyermekkoromban két fehér 
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon 
    s úgy néztem a gyertyák közül, 
mint két ág közt kinéző ijedt őzike. 
    Tél közepén, Balázs-napon 
szemem pislogva csüggött az öreg papon, 
    aki hozzád imádkozott 
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az 
    oltár előtt, kegyes szokás 
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én, 
    s ő se jól értett. De azért 
te meghallgattad és megóvtad gyermeki 
    életem a fojtogató 
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák 
    lobjaitól, hogy fölnövén 
félszáz évet megérjek, háladatlanul, 
    nem is gondolva tereád. 
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is, 
    segíts, Sebasta püspöke! 
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag, 
    hátra se nézünk, elfutunk 
a zajló úton, eleresztve kezetek, 
    magasabb szellemek - de ti 
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt. 
    Nem sért ha semmibe veszünk 
s aztán a bajban újra visszaszaladunk 
    hozzátok, mint hozzád ma én 
reszkető szívvel... Mosolyogj rajtam, Balázs! 
    ki mint a szepegő kamasz, 
térdeplek itt együgyű oltárod kövén - 
    mosolyogj rajtam, csak segíts! 
Mert orv betegség öldös íme engemet 
    és fojtogatja torkomat, 
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm 
    zihál, s mint aki hegyre hág, 
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel, 
    kifulva, akként élek én 
örökös lihegésben. S már az orvosok 
    kése fenyeget, rossz nyakam 
fölvágni, melyet hajdan oly megadón 
    hajtottam gyertyáid közé, 
mintha sejtettem volna már... Segíts, Balázs! 
    Hisz a te szent gégédet is 
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány 
    kivégzett: tudhatod, mi az! 
Te ismered a penge élét, vér izét, 
    a megfeszített perceket, 
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás 
    csatáját és rémületét. 
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen, 
    okos felnőtt! Te jól tudod, 
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall 
    még az Isten jósága sem, 
s mit ér az élet... S talán azt is, hogy nem is 
    olyan nagy dolog a halál.

Amikor Mózes törvénye szerint elteltek Mária tisztulásának napjai, fölvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvénye előírja: „Minden elsőszülött fiú az Úr szent tulajdona.” Ekkor kellett Máriának, ugyancsak az Úr törvénye szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát” tisztulási áldozatul bemutatnia.
És íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű férfiú, egy igaz és istenfélő ember, aki Izrael vigaszára várt, és a Szentlélek lakott benne. A Szentlélek kinyilatkoztatta neki, hogy nem lát halált addig, míg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba, amikor a gyermek Jézust odavitték szülei, hogy a törvény előírásai szerint cselekedjenek vele. Simeon a karjára vette őt, és így magasztalta Istent:
Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták Szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izraelnek. *
Jézus atyja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit Simeon mondott. Simeon pedig megáldotta őket, és így szólt Máriához, Jézus anyjához: „Lám, e gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai!” Ott volt Anna prófétanő is, Fánuel leánya Áser törzséből. Idős volt már, napjai előrehaladtak. Leánykora után hét évig élt férjével, majd özvegyen érte meg a nyolcvannegyedik évét. Nem hagyta el a templomot soha, böjtölve és imádkozva szolgálta Istent éjjel és nappal. Abban az órában is odament, dicsőítette Istent, és beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak.
Miután az Úr törvénye szerint elvégeztek mindent, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött, eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.

Lk 2,22-40

Kafarnaum városában Jézus szombaton bement a zsinagógába, és tanított. Mindenki nagyon csodálkozott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.
A zsinagógában volt egy ember, akit megszállt a tisztátalan lélek. Ez így kiáltott fel: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje!”
Jézus ráparancsolt: „Hallgass el, és menj ki belőle!” A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta az embert, aztán nagy kiáltással kiment belőle.
Mindenki nagyon megdöbbent. Az emberek egymást kérdezgették: „Mi ez? Új tanítás, és milyen hatalmas! Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki!” El is terjedt a híre hamarosan Galilea egész vidékén. 

Mk 1,21-28