Harminc évvel ezelőtt, 1989-ben szinte egyetlen hét alatt elsöpörte a csehszlovák kommunista rendszert a növekvő polgári tiltakozás, mely alkotmánymódosításhoz és 1948 óta az első nem kommunista vezető kinevezéséhez vezetett. Ez a „bársonyosnak” nevezett, vértelen forradalom a mai Cseh Köztársaság számára olyan jelentőségű volt, mint később a berlini fal leomlása a németek számára.

A történelmi eseményre való emlékezésképpen a Cseh Katolikus Püspöki Konferencia nemzeti zarándoklatot hirdet Rómába november 11. és 13. között – kétezer zarándokot várnak. A zarándoklaton részt vesz a teljes cseh püspöki kar és egy prágai parlamenti küldöttség is.

Az Acistampa újságírója ezen történelmi évforduló kapcsán kért elemző visszatekintést a cseh szentszéki nagykövettől. Az első részt olvashatják.

– Hogyan tudta a Szentszék fenntartani a kapcsolatokat a csehszlovák hatóságokkal a szovjeturalom idején?

– 1948 februárjában szerezték meg a kommunisták a hatalmat Csehszlovákiában és legfőbb szándékuk az volt, hogy éket verjenek a Szentszék és a helyi püspöki konferencia közé. Az apostoli diplomatákat kezdettől fogva kizárták az állam és az egyház közötti tárgyalásokból Csehszlovákiában, majd ki is utasították őket az országból, miután bezárták a csehszlovákiai apostoli nunciatúrát. 1950 elején a kommunista kormány elrendelte Csehszlovákia szentszéki diplomáciai képviseletének likvidálását, majd elutasította Svájc javaslatát, hogy képviselje a Szentszék érdekeit Csehszlovákiában. Ily módon tíz évre megszűnt a Szentszék és Csehszlovákia közötti bármiféle hivatalos kapcsolat, anélkül, hogy formálisan bezárták volna a diplomáciai kapcsolatokat.

– A Szentszék és Csehszlovákia között tehát nem létezett kapcsolat…?

– A kommunista képviselők Csehszlovákiában elutasítottak bármiféle tárgyalást a Szentszékkel. A püspökök maradtak meg egyetlen dialóguspartnerként, akikkel az egyház jövőjéről tárgyalni lehetett. A Szentszék megengedte számukra a tárgyalás megkísérlését, ha ebben konszenzust találnak egymás közt. Ugyanakkor ellátták őket tanácsokkal, hogy a legnagyobb óvatossággal járjanak el. A Szentszék ugyanis tudatában volt annak, hogy a kommunista kormány arra törekedett, hogy megbontsa a püspöki konferencia egységét azzal a titkos tervvel, hogy Csehszlovákiában egy olyan „nemzeti” (hazafias-patrióta) egyházat teremtsenek, mely független a Vatikántól.

– Milyen volt a katolikusok helyzete Csehországban?

– A papság, a klérus ellen hozott antiklerikális intézkedésekkel, melyet 1949 júniusában bevezettek és következetesen végrehajtottak a következő esztendőkben is, Csehszlovákia a vasfüggönyön túl egyike volt a legkíméletlenebb egyházüldöző országoknak. A katolikus híveknek gyakorlatilag megtiltották, hogy kapcsolatot tartsanak fenn az egyház vezetőivel, csak titokban történhetett kapcsolattartás és mindig a lebukás veszélyével kellett szembenézniük. A papság és a hívek kapcsolatát a Vatikánnal az ellenséggel való együttműködésnek tartották és szigorúan büntették.

– Hogyan járt el a Szentszék?

– A Szentszék minden lehetségest megtett annak érdekében, hogy fenntartsa a kapcsolatot a csehszlovák helyi egyházzal. Ebből a célból diplomáciai fogásokkal élt, a nyugati – olasz, francia és főként osztrák – diplomaták segítségével, akik a földrajzi és történelmi közelség révén jó kapcsolatokkal rendelkeztek, továbbá az ő érdekükben is állt figyelemmel követni a szomszédos ország eseményeit. Híreket szállított a csehszlovákiai eseményekről Olaszország szentszéki nagykövetsége, miután tájékozódott a prágai olasz nagykövetségen keresztül. Egy másik információs csatornát jelentett a jezsuiták vonala a római jezsuita központi rendház és a jezsuiták helyi rendtartománya között. Mindazonáltal a Vatikánba a legtöbb hírt az országukból kimenekült csehszlovák emigráns papok hozták.

– Mik voltak ez idő tájt a Szentszék legfontosabb diplomáciai célkitűzései?

– Tekintetbe véve, hogy a vatikáni levéltárakban az ezt az időszakot illető, egészen XII. Piusz pápáig visszanyúló anyagok csak 2020 márciusától lesznek hozzáférhetők, jelenleg nem lehet pontosan rekonstruálni a Római Kúria gyakorlati eljárásait. Mindenesetre még a források hiányában is megállapíthatjuk, hogy a pápai diplomácia arra törekedett – tudva, mindjobban szűkül a rendelkezésre álló tér –, hogy maximálisan kihasználja mindannak a lehetőségét, hogy ne záruljon be az ajtó a tárgyalások előtt és így ne tegyék ki az egyházat annak a kockázatnak, hogy közvetlenül összeütközzön a kommunista rendszerrel, mielőtt ez szükségszerű lenne, vagyis mielőtt a túlélés szervezeteit ki nem építik.

Josef Beran bíboros, prágai érsek

– Milyen esetekben ütköztek a kommunista rendszerrel?

– Jellemző példa, hogy amikor 1948 novemberében három csehszlovák püspök (Beran prágai érsek, Čársky kassai apostoli adminisztrátor és a Prága melletti Litoměřice főpásztora, Trochta püspök) ad limina látogatásra érkezett Rómába, XII. Piusz pápa, valamint Tardini bíboros államtitkár azt tanácsolták nekik, hogy húzzák el a kormánnyal való tárgyalásokat, ne teremtsenek alkalmat arra, hogy a kommunisták gyorsan felszámolják az egyházat.

– Mi történt a kommunista kormánnyal való kapcsolatok első évei után?

– 1949-től beszélhetünk a sajátos értelemben vett vatikáni Ostpolitik első szakaszáról. Ettől kezdve mind gyakoribbá váltak XII. Piusz állásfoglalásai, a Moszkva által vezetett szovjet tömb országaiban tapasztalt kiéleződő egyházellenesség következtében. Nyilvánvalóvá vált, hogy Csehszlovákiában a kommunista vezetéstől nem lehet semmiféle pozitív gesztust elvárni, nem akar diplomáciai kapcsolatot fenntartani a Vatikánnal, és továbbfolytatja a papság és a rendíthetetlen hívek módszeres üldözését, az egyházi javak elkobzását és a szerzetesrendek bezárását.

– Mit mondhatunk XII. Piusz állásfoglalásáról?

– XII. Piusz pápa a nyugati keresztény művelődés őrének tekintette magát a bolsevik elnyomással és a marxista szekularizációval szemben. A kommunizmust rossznak tartotta, amivel nem szabad kompromisszumot kötni, mert lényegénél fogva perverz, romlott; lelki fegyverekkel kell harcolni ellene, imádsággal, a hitről való tanúságtétellel, vértanúsággal és a szó erejével. A pápa egyidejűleg arra törekedett, hogy gyakorlati módon biztosítsa az egyház túlélését a vasfüggönyön túl, ami azonban a csehszlovák határok hermetikus lezárása után igen csak bonyolulttá vált. XII. Piusz pápa 1949 júniusában kibocsátotta rendeletét azon személyek kiközösítéséről, akik a kommunista párt tagjai voltak.

– Milyen reakciót váltott ki a kiközösítés dekrétuma?

– A kiközösítés egy sereg ellenintézkedést váltott ki a kommunista kormányokból és XII. Piusz pápa az egész keleti blokk ellenségévé lett. Mindazonáltal akadt néhány bölcs kísérlet a Vatikán részéről a kiengesztelődés felé az ötvenes években. Ilyen volt például a szolidaritás kinyilvánítása és anyagi segítség felajánlása a dél-szlovákiai árvíz kapcsán 1954-ben, ám mindezen gesztusokra a kommunista rezsim Csehszlovákiában megátalkodott hallgatással és így elutasítással válaszolt.

– A XII. Piuszt követő pápák milyen irányvonalat követtek?

– XXIII. János és VI. Pál látván, hogy a kommunista rendszerek ellenállóbbnak bizonyulnak és a földrész megosztottsága tartósabb az előre vártnál, bármiféle radikális változás kísérlete pedig atomháborúhoz vezethetne, arra a következtetésre jutottak, hogy csak a párbeszéd, a feszültség enyhítése garantálhatja a világbékét és a vasfüggönyön túli, kemény üldöztetést szenvedő egyház túlélését. A Szentszék által bevezetett lépések a kommunizmussal való szembenállás helyett a párbeszédre törekedtek, ezt Ostpolitik névvel jelölik. Ez a jelenség elválaszthatatlanul összekapcsolódik a neves vatikáni diplomatával, Agostino Casaroli bíborossal.

A Vaclav Kolajával, Csehország szentszéki nagykövetével a prágai bársonyos forradalomról készített interjú második, befejező részét a következő napokban olvashatják.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír