Isten Szolgája Esterházy János nevével akkor találkoztam először, amikor néhány évvel ezelőtt meghívtak a Prágai Magyar Plébániára, ahol a szentmise után találkozót szerveztek és előadást is tartottak róla. Akkor egy rövid életrajzot vittem magammal haza, ami nagyon megtetszett. Aztán részt vettem a kommunista totalitarizmus mártírjainak megemlékezésén a Motol krematóriumban, ahol az ő neve is elhangzott... mert ott temették el egy tömegsírban!

És most, hogy közeledett a zarándoklaton való részvételem, elolvastam egy róla szóló könyvet, és olvasás közben kezdett felszínre kerülni néhány további rokonszenves kapcsolat, melyek által Isten szolgája Esterházy János egyre közelebbi lett számomra. Hadd említsek legalább két dolgot annak a mottónak a szellemében, amelyet a  mai zarándoknapra választottatok: “A hitvalló egyház mártírjai  összekötnek bennünket!”.

Ma szeptember 16-a van, halálra ítélésének napja. Nálunk, Csehországban ma van Szent Ludmilla vértanú, Szent Vencel nagyanyjának ünnepe. Ha nem lennék itt, ünnepélyes szentmisét mutatnék be a prágai várban, ahol eltemették. Sokan jönnek a sírjához különböző nemzetekből. Férjét, Bořivoj-t és őt magát Szent Metód, Nagy-Morvaország püspöke, Európa védőszentje keresztelte meg, akit testvérével együtt nagyon tisztelnek itt Szlovákiában is.

Esterházy Ján mély kapcsolatot ápolt Szent Istvánnal, akihez imádkozott, akit csodált és akinek gondolatait és törvényeit gyakran idézte. Ezt a királyt pedig a prágai püspök, egy másik vértanú, Szent Adalbert bérmálta meg, ami azt jelenti, hogy a Szentlélek ajándékainak teljességét adta át neki, amit hagyott magában kibontakozni saját hazája javára. (Szent István kardját pedig a prágai Szent Vitus Székesegyház kincstárában őrzik.)

Meggyőződésem, hogy abban az időben, amikor Isten szolgája parlamenti képviselőként Prágában tartózkodott, imádkozott Szent Ludmila vagy Szent Adalbert sírjánál a prágai várban. János számára fontosak voltak a szentek, mert például amikor sikerült elküldenie az 1. levelét Szibériából, abban is ez állt: "Nem vesztettem el a hitemet. Az Úristen és minden szentjeink megsegítenek itten”. 

A szentleckében a Filippiekhez írt levél leghíresebb krisztológiai himnuszát olvastuk: “Krisztus Jézus, mint Isten, az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött” - Jézus isteni származása ellenére szolgává lett; az eredeti görög szó doulos = rabszolga; igen, Jézus a csütörtök esti letartóztatása után, majd egészen a keresztre feszítéséig úgy tűnt, hogy elveszítette minden jogát és minden emberi méltóságát…

De valami hasonló történt Esterházy Jánossal is, amikor 1945-ben a szovjet titkosrendőrség Moszkvába hurcolta, ahol kegyetlenül megkínozták... Aztán kényszermunkára küldték az embertelen szibériai körülmények közé, halálra- majd életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték a csehországi börtönökben.

Amikor 1946-ban Szibériába vitték, útközben rabtársai mindent elloptak tőle, így szinte meztelenül érkezett a táborba. Valami hasonló történt vele a börtönben nem sokkal a halála előtt is - mindenétől megfosztották, mint Krisztust a halála előtt! Erről elmélkedhetünk a 10. keresztúti stáción.

Az egyik Leopoldov-i és Mírov-i fogolytársa mondta róla: "Esterházyt mindenki tisztelte, mert nem emelte magát senki fölé. Mindenkit egyenlőnek tekintett, nemzetiségtől vagy más hovatartozástól függetlenül”.

A szenvedésben Krisztussal való egyesülése adta neki az erőt, hogy még a teljesen embertelen körülmények között is életben maradjon. Egy levelében még ő maga is ezt írta: “Azért kezdtem imádkozni, hogy a jó Isten tegyen képessé arra, hogy szenvedések és megpróbáltatások árán is méltóvá váljak arra, hogy kövessem őt". Isten meghallgatta imáját, és János az ő ragyogó tanúja és szolgája lett.

Tudom, hogy mindannyiunk számára nagyon nehéz elviselni a kellemetlen dolgokat,  a fájdalmat, a (testi és lelki) szenvedést, keresztet hordozni, de legalább próbáljuk meg elhinni, hogy ez az a királyi út, amelyet Krisztus mutatott nekünk, amelyre ő is meghív minket, és amelyen nem hagy el bennünket.

Testvérek, ha valami nehéz dolog történik velünk az életünkben, ha a dolgok nem mennek jól, hogyan reagálunk? Azonnal elkezdünk panaszkodni, vagy elkezdünk zsörtölődni, mint az izraeliták, amikor az ígéret földjére mentek, ahogy a mai olvasmányban hallottuk? Sokan soha nem elégedettek, és állandóan panaszkodnak, pedig mi itt szabad, gazdag országokban élünk!

Az izraelitáknak elegük volt az életútjukból, és sokan a hitüket is elvesztették. És eljött a büntetés. De Isten megmutatja Mózesnek a megváltás útját, és azt mondja neki: „Csináltass egy rézkígyót, és tűzd ki jelül egy fára. Akit marás ért és rátekint, az életben marad.”

A mi rézkígyónk a megfeszített Krisztus, ahogyan az evangéliumban hallottuk. Rá kell szegeznünk tekintetünket, amikor reménytelenek vagyunk, szenvedünk és küzdelemmel hordozzuk keresztjeinket. De akkor is, amikor jól vagyunk! Egész életünket reménnyel kell Krisztusra vonatkoztatnunk. És akkor nincs mitől félnünk, és hiszem, hogy Isten olyan belső erőt ad nekünk, mint Eszterházy Jánosnak, aki csodálatos példaképe a türelemnek, az állhatatosságnak és a kitartásnak.