Október 6-án, nemzeti gyásznapunkon az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc véres megtorlásának, a honvédtisztek aradi kivégzésének 171. évfordulóján szentmisét mutattunk be a vértanúk emlékére.

Magyar nemzetünk méltón büszkélkedhet saját hős karakterekkel, nemzeti ideálalakokkal, jellem és gondolkodásformáló „nagyokkal”, akiket a forradalom, vagy a háború valóságos csatatere avatott nemzeti hőssé, bajtárssá, a hazaszeretet évszázados példaképévé. Nem volt semmi mesébe illő képességük, mágikus varázserejük, titokzatos fegyverük, de volt hazaszeretetük, nemzetünkért lángoló szívük, becsületük, bátorságuk. Ha kellett fegyvert fogtak, kardot rántottak, lóra ültek, máskor politikus- ként a szavakkal párbajoztak, tollat ragadtak érveltek, buzdítottak, bátorítottak. Hősszerelmes férfiak voltak, epedve asszonyért és hazáért.

Hívők voltak! Nekünk elképzelhetetlen, hogy hogyan mehetett csatába valaki kereszttel a nyakában, hogyan imádkozhat a lövészárokban, misézhet a fronton, pedig sokan ezt tették. Csatatér ide- ellenség oda, azért volt, amiből szikrányit sem engedtek: hit, becsület, emberség, tisztesség, hűség. Olyan értékek, amelyekre nem csak a csatatéren, de békeidőben is példaként kellene föltekinteni!

Nemzetünk nagyjai! Nem szentek, de úgy nevezzük őket, mint „aradi vértanúk”. Érdemes legalább egy keveset tudnunk róluk. Hitvallásuk talán a mienké is lehetne!