Ha megkérünk valakit, hogy mondjon egy magyar királyt, a legtöbben valószínűleg gondolkodás nélkül Szent István nevét válaszolják. Nem véletlen, hisz tulajdonképpen vele kezdődött a magyar államiság mint klasszikus, európai értelemben vett ország történelme. Ezer év távlatából elképzelni is nehéz, milyen bölcsességet és áldozatvállalást igényelt az egész akkori magyar társadalom gyökeres megváltoztatása, de megállapíthatjuk, hogy sikerrel járt. Itt vagyunk, egy nemzetként, átvészelve a „magyar nép zivataros századait”. Rengeteget lehetne beszélni törvényeiről, életéről és az általa tudatosan kialakított társadalmi rendről, hisz mindez nagyon tanulságos és értékes tudásanyag, most azonban másra összpontosítanék.
István király életének talán legnagyobb tragédiája, hogy mindkét fiát túlélte - Ottó még csecsemőkorában hunyt el, Imre pedig vadászat közben veszítette el életét. Utóbbinak, a nagyon ígéretes ifjú trónörökösnek címezte tíz fejezetből álló útmutatóját az uralkodáshoz, az Intelmeket. Ez az írás nem csak összefoglalja, milyen erényekkel kell rendelkeznie az igaz keresztény királynak, hanem sokkal többet is nyújt. Össze is hasonlítja azokat, egy komplex hierarchiarendszert eredményezve.
Az értékrend csúcsán, minden más érték forrásaként a hit áll. Ez a megállapítás nem egy egyszerű gesztus az őt támogató papság és bajor nemesség felé, hanem egy emlékeztető. Mindegy, hány ember élete függ döntésünktől, hány térd hajlik meg előttünk, sosem vagyunk a legfontosabbak, önmagunkban semmit nem érünk. Első helyen szükségszerűen a viszonyítási alap áll, az Isten, a nagybetűs Jó. Minden más hozzá hasonlítva nyer értéket, és - mint István is kijelenti - nélküle az egész királyi hatalom megszűnik, mert minden Tőle származik. Az összes többi továbbiakban leírt erény gyakorlatilag ebben az elsőben gyökerezik.
A hitnek, egyháznak, vallási elöljáróknak való tisztelet után István a világi dolgok felé fordul. Figyelmezteti fiát, hogy ne éljen vissza hatalmával, becsülje meg az alárendeltjeit. Igazságosságra, mértékletességre, kegyelemre szólítja fel fiát, amelyek az igazi keresztény hős érdemei. Ezen fejezetek egyikében olvashatjuk a híres mondatot: „Az egyetlen nyelvet és egyetlen szokásrendet ismerő királyi hatalom gyenge, törékeny”. Elsőként paradoxonnak tűnhet egy másik fejezet tanítása, amely az ősök nyomában való haladást írja elő a leendő királynak. Itt érkezünk ahhoz a ponthoz, amelyet a magukat modern liberálisnak vallók elfelejtenek, pedig már évszázadokkal ezelőtt felhívták rá a figyelmet. Nagyon szép, hasznos és fontos dolog, hogy megismerkedjünk más kultúrákkal, megértsünk más szempontokat, más életszemléleteket is, mint ami a sajátunk. Sajnos a politikai szélsőségesek csak idáig jutottak, de a mondatnak van egy másik, ugyanannyira fontos része is. Más kultúrák megismerése ne vezessen addigi önmagunk, örökségünk, egyéni és társadalmi szuverenitásunk elvesztéséhez, tartsuk meg önmagunkat más elfogadása mellett is. A miénktől eltérő szokásrendszerek és hierarchiák azonnali és teljes elsőségbe helyezése a sajátunkkal szemben éppen annyira káros, mint saját szokásrendszerünk és hierarchiánk kritika nélküli szemlélése.
Jogosan adódik a kérdés, hogy mi köze ehhez a mai kor emberének. Hisz a királyok kora leáldozott, és mi sem vagyunk sem uralkodók, sem trónörökösök! Ez mind igaz, viszont egy fontos dolgot tudatosítanunk kell, mégpedig azt, hogy ugyanúgy felelősséggel tartozunk valamiért - hazánkért, családunkért, beosztottjainkért, vagy ha másért nem is, hát önmagunkért. Pontosan ebben, a ránk bízottak vezetésében lehet iránytű Szent István bölcsessége.
Ha ennek tükrében olvassuk az első „evilági” dolgokra vonatkozó utasítását, mindjárt nagyon fontos útmutatót kapunk. Ne sanyargasd a rád bízottat, ne uralkodj gőggel! Ez ugyanúgy vonatkozik egy ország vezetésére, mint a saját magunk életének kormányzására. Ne legyünk kegyetlenek magunkkal szemben, inkább viselkedjünk olyan szeretettel magunk felé is, mint amilyen szeretetre képesek vagyunk mások felé, vagy inkább mint ahogy mennyei Atyánk szeret minket!
Korunk embere a „Szeresd önmagad!” imperatívuszát elkeserítően sokszor értelmezi félre, ezzel a mondattal mintegy engedélyezve önmaga számára a folytonos kényeztetést. De tényleg ez lenne a szeretet? Személy szerint ezt éppen annyira károsnak tekintem, mint önmagunk zsarnokként való kizsákmányolását, szüntelen teljesítménykényszerbe való hajtását, a legapróbb hibáinkért való aránytalan önostorozást. Inkább viselkedjünk úgy, mint az igaz király az alattvalóival, ne gőggel uralkodjunk magunkon, hanem tisztelettel és alázattal, építve saját erősségeinkre és türelemmel, kegyelemmel javítva hibáinkat.