Biztosan voltunk már egypár olyan kellemetlen helyzetben, hogy egy beszélgetés kapcsán valaki csodálkozva tette fel nekünk a kérdést: „Hát nem emlékszel?!” És bizony, be kellett vallanunk: nem, sajnos nem emlékszem. És olyankor az egyik lehetőség az, hogy jól összeveszünk, mondván: „hogyan lehet ilyen rövid a memóriád?”, „hogyan lehet elfelejteni egy olyan fontos dolgot?”, „mert biztos nem is figyelsz rám eléggé, mert ha figyelnél és érdekelnélek, akkor nem felejtetted volna el”... És van, amikor van ebben valami igazság! Ami érdekel, arra jobban odafigyelek, arra koncentrálok. De van, amit tudom, hogy fontos és mégis kiesik. A másik eshetőség az, hogy nem letorkoljuk egymást, hanem emlékeztetjük a másikat. Ha lehet, akkor még idejében szólunk telefonon, „dobunk” egy emlékeztető sms-t, hagyunk a hűtőn egy kis fecnit, vagy éppenséggel megkérjük a másikat, hogy emlékeztessen bennünket. Nem szégyen egyik sem, sem az, hogy figyelmeztetjük a másikat, sem az, hogy emlékeztetőt kérünk.
Vallási kötelezettségünkkel, lelki életünkkel kapcsolatban is vannak olyan dolgok, amelyeket nem szabad(na) elfelejtenünk. Sokszor használjuk azt a hasonlatot, hogy miként a lélegzetvételt sem felejtjük el, hanem természetes módon, feltétlen reflex alapján megtesszük, úgy pl. az imádságról sem kellene elfelejtkeznünk. Spontán módon kellene belőlünk feltörnie. Ám töredelmesen bevalljuk, hogy nem igazán ennyire magától értetődő, hogy igényes lelki életet élünk, időt szánunk az imádságra, vallási közösségünk tagjaival való kapcsolatunk ápolására. Ezek a dolgok nem maguktól mennek. Ezért tennünk kell, különben ellaposodik az ima, üressé válnak a vallásos cselekedetek, elhidegülnek a hívőkkel való kapcsolataink. Nekünk kell áldozatokat hozni. Emlékezni és emlékeztetni kell magunkat és társainkat is!
Ezt a szerepet vállalja magára Egyházunk, amikor nagyböjt ajtajához érve, hamvazószerdán nem csak hamuval hinti meg a homlokunkat, hanem felszólít: „Emlékezz!”
Nem csak passzív szemlélője az Egyház annak a ténynek, hogy tagjai is, mint minden ember, aki e világra születik, egyszer befejezi földi pályafutását és teste visszatér a porba. Egyik magyar nyelvemlékünk, a Halotti beszéd és sirató, addig jut, hogy láttatja a tényt, beletörődik a megváltoztathatatlanba: „Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: íme, por és hamu vagyunk.” Az Egyház túllép ezen a tehetetlen tényközlésen. Emlékeztet erre, mert ebben az emlékezésben eszközt lát. Lehetőséget, hogy talán ettől végre komolyabban vesszük ezt a kis időt, amelyet kegyelemből üdvösségszerző cselekedetek idejeként kaptunk. Emlékeztet, de azzal a céllal, hogy közben felszólít: „Térjetek meg és higgyetek az Evangéliumban!”
Emlékeztetni legalább akkora felelősség, mint emlékezni. Felvállalni a „mumus” szerepet, soha sem volt könnyű. Ma sem az. De Az Egyház arra kapott meghívást, hogy jelenlétével is emlékeztessen, szavával hallható módon hirdesse: vége az amnéziás állapotnak, emlékezni kell!
(Molnár János atya)
Émlékezzünk hát!
Március 5-én, Hamvazószerdával elkezdődik a nagyböjti időszak. Ne felejtsük, hogy Hamvazószerda szigorú böjti nap. 14 éves kortól hústilalom van, a 18 és 60 év közöttiek pedig ezen a napon háromszor étkezhetnek, melyek közül csak egyszer lakhatnak jól. Ezen kívül nagyböjt minden péntekén hústilalom van a 14 éven felüliek számára. A böjt alól felmentést kapnak a betegek és mindazok, akik nem a saját asztaluknál étkeznek. A jövő vasárnap a szentmise keretében a hamvazás szentelményében részesülhetnek mindazok, akik hamvazószerdán nem tudtak eljutni szentmisére.
A héten lesz elsőcsütörtök. 16.30 órától 24 órás szentségimádásra hívjuk a kedves testvéreket.
Március 23-án, szombaton, nagyböjti lelki napot szervezünk. Meghívott vendég: Ft. Szemere János atya.